|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 19 találat | lapozás: 1-19 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Végh Antal 1991. július 16.Szoborállítók címmel írt Magyari Lajos a Háromszék megyében felállított szobrokról. A hetvenes években Kőrösi Csoma Sándor két szobra került köztérre, az egyik Kovászna főterére /Jecza Péter alkotása/, a másik Csomakőrösre /Orbán Áron munkája/. Sepsiszentgyörgyön állították fel Gábor Áron szobrát, mellszobrot kapott Lázár Mihály. Szobotka András egész alakos Dózsa szobra Dálnok közepére került. A községi út elágazásánál megtiltották, hogy figyelmeztető tábla hívja fel a figyelmet Dálnokra, Dózsa György szülőfalujára. Gábor Áron "ágyús" szobrát, Nagyvarjasi Oláh munkáját úgy kellett "hazalopni" Nagyváradról, mert az egykori tüzérakadémia előtt álló szobor először a Kőrösvidéki Múzeum kertjébe, majd szinte a szeméttárolójába került. Viszontagságos volt a véceri 1848-49-es emlékoszlop sorsa: ledöntötték, újra felállították, végül sok küzdelem árán ma is áll Tornai András műve. Márkosfalván Barabás Miklós szobra áll, Csernátonban pedig - amúgy félillegálisan - talapzatra került Bod Péter és Végh Antal mellszobra. Román szobrokat helyeztek el Háromszéken, Sepsiszentgyörgyön a román katona emlékművét, majd a Mihai Viteazul szoborcsoportot. 1989 után a magyar szobrok rongálása következett: meggyalázták a fehéregyházi Petőfi-emlékművet, teljesen tönkretették az erdődi Petőfi-emlékművet, Kovásznán - több ízben - olajfestékkel mázolták be Kőrösi Csoma Sándor szobrát, a vandál támadások nem kímélték a Bolyaiak marosvásárhelyi szobrát, a Kölcsey-emléktáblát, összetörték a magyar személyiségek nevét viselő iskolatáblákat, magyar és román templomokat gyújtottak föl. Nemrég azt követelte a Vatra Romaneasca, hogy Erdélyben le kell rombolni minden olyan műemléket, szobrot, amely sérti "a román nép méltóságát". Mindennek ellenére a megyében új szobrokat állítottak, Zabolán a Mikó Imre-mellszobrot /Petrovits István műve/, Nagyajtán Kriza János szobrot /Jecza Péter műve/. /Magyari Lajos: Szoborállítók = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 16./1994. január 3.A gyász érzése a mai napig sem múlt el - emlékezett Antall József miniszterelnökre Tőkés László a vele készült interjúban. Antall József "nemzeti politikát folytatott, s ennek része volt a határon túli magyarság érdekeinek képviselete." Halálakor a "szeretet söpörte el a támadásoknak, mocskolódásoknak a szennyét..." Nagy megütközéssel tapasztalják Erdélyben azt, hogy Magyarországon mennyire támadják az egyházakat és az egyházi iskolákat." A diktatúra évtizedeiben a "nemzet agymosáson és lélekölésen ment keresztül." Tőkés László az őt ért támadásokról elmondta, hogy "egy rendszeres és átgondolt lejáratási hadviselésről van szó, amiben nem különbözik a magyarországi Kurír vagy Végh Antal magatartása a bukaresti szennysajtó magatartásától..." /Pest Megyei Hírlap, jan. 3.,4./1996. június 20.Végh Antal a szokott durva hangú kirohanását intézte a Magyarok Világszövetsége /MVSZ/ és elnöke, Csoóri Sándor ellen. Az első mondata: "Megint összeült jó néhány - Nyugaton megtollasodott és bölccsé vált - ?díszmagyar? . És így tovább: hazafias sóder, ehetetlen a magyar nép számára. Az MVSZ: világhakni-brigád... /Végh Antal: S mégis, magyarnak számkivetve... = Népszava, jún. 20./1998. január 24.Többen megkérdezték Csoóri Sándort, olvasta-e Gereben Istvánnak az Élet és Irodalomban megjelent cikkét. Nem, nem olvasta, felelte. Reméli, hogy más "nemcsak a tizenöt-húsz soros újságnyilatkozatomat olvassa el az egykultúrájú közösségek és a demokrácia viszonyáról, hanem utánanéz egyéb írásaimnak is, és azután ítél. Ez az új fejlemény olyan szempontból nézve is kedvez nekem, hogy ha eddig nem olvastam el Gereben úr egyetlen ellenem írt, gyűlölködő írását sem, ezt a mostanit sem fogom. Végh Antalt, Gerebent ugyanúgy nem olvasok, ahogy tudatosan lúgkövet sem iszom." /Csoóri Sándor: Forgácsok a földön. = Magyar Nemzet, jan. 24./ Előzmény: Gereben István: A Magyarok Világszövetsége és a demokrácia. = Élet és Irodalom, jan. 2.2002. augusztus 23.Harminc évvel ezelőtt, 1972-ben Kónya Ádám tanár diákjaival Csernátonban táborozott, ez volt egyben a múzeum alapjának a lerakása is. Haszmann Pál, a csernátoni tájmúzeum igazgatója emlékezett: Cseh Gusztáv összefogta a képzőművészeket. Így született meg Gergely István két szobra Bod Péterről és Végh Antalról. Cseh Gusztáv elkészítette a 60 főember, s a Jeles házak sorozatát. 1973. január 24-25-én a falu közössége elhatározza, hogy meg kell nyitni a múzeumot. Megszületett a múzeum mellett a Csernátoni Népfőiskola, s a Bod Péter Közművelődési Egyesület. Mindhárom lényege a népművészeti tevékenység összefogása, alkotótáborok létrehozása. /Gazda Zoltán: Harminc éves a csernátoni csoda. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), aug. 23./2003. augusztus 28.Vincze Gábor történész jóvoltából Sylvester Lajos birtokába került a bukaresti magyar nagykövetség 1973. december 5-én kelt, szigorúan titkos jelentésének másolata, amelynek tárgya: ,,A nemzetiségi közvéleményt sértő intézkedések Kovászna megyében". A jelentést Martin Ferenc bukaresti nagykövet jegyezte. A szigorúan titkosított minősítést dr. Szatmári István, a külügyminiszter által megbízott szakértő 2002. március 7-én szüntette meg. A jelentés szerint leváltották a Kovászna megyei kulturális bizottság elnökét, Sylvester Lajost, és a sepsiszentgyörgyi színház igazgatójává nevezték ki az ugyancsak ez alkalommal leváltott Dukász Anna helyére. Sylvester Lajos már hosszabb ideje szálka az erőszakos elrománosító törekvések képviselőinek szemében. Ő volt, aki támogatta kb. másfél évvel ezelőtt a sepsiszentgyörgyi színház magyarországi vendégszereplését, amiért akkor ugyancsak fejmosást kapott.Fazekas János miniszterelnök-helyettes esetleges eltávolításáról is beszélnek. Sylvester leváltását az robbantotta ki, hogy a közelmúltban engedélyezte a megyében, Erdővidéken, az 1848/49-es magyar szabadságharc egyik színhelyén egy emlékmű felállítását az évekkel ezelőtt eltávolított helyére. Ezt a megyei vezetők nem tűrhették, s buldózerrel rombolták le az új emlékművet.Sylvester leváltásának körülményeit 1989 után több publicisztikai írásban is megfogalmaztam. Az őrnagy hazatér című, önéletrajzi fogantatású könyve különböző funkciókból való eltávolításának történettöredékeiként is felfogható. Sylvester leváltása után a színházi bemutatókon a mindenkori bukaresti magyar nagykövet gyakran megjelent. Ennek a gesztusnak a jelzésértékét abban az időben a román állambiztonsági és a politikai szervek is érzékelték. Nem csupán a magyar nagykövetség érdeklődése biztosított számukra védelmet, hanem a Hámos László elindította észak-amerikai mozgalom is, az ebben részt vevők ugyancsak nyomon követték minden jelentősebb lépésünket. Ehhez társult, illetve az Amnesty International Righst Foundation azokra a magyarországi értelmiségi csoportosulásokra támaszkodott - Ablonczy László, Pálfy G. István, Bulla Károly, Márkus Béla, Cs. Nagy Ibolya, Fábián László, később Szakolczay Lajos, Apáti Miklós -, akik a sepsiszentgyörgyi színházi bemutatók majdnem mindenikén jelen voltak, a Film Színház Muzsikában és más magyarországi lapokban elhelyezett írásaikkal nemzetközi publicitást biztosítottak, és ránk irányították a közvélemény figyelmét. A fokozódó nyomás közepette is védelmezőik között volt az egész időszakban Ilia Mihály, Csoóri Sándor és Czine Mihály. Fazekas János már az 1968-as új adminisztratív-területi felosztás idején látványosan exponálta magát a székelyföldi magyarság együtt tartásának ügyében. Kettős játékba bonyolódott: Ceusescut magasztalta, másrészt konspirációs kapcsolatokat épített ki Sylvsterékkel, titkos találkozókat szervezett - ezek egyik kedvelt helye a tündérvölgyi szívkórház volt. A Barót és Köpec közötti keresztútnál lévő 1848-as szabadságemlékmű kétszeri lerombolása, majd az újjáépítése szimbolikus jelentésű. 1934-ben Bidu Valer, Háromszék megye akkori prefektusának parancsára ökrökkel húzatták el az obeliszket. 1968-1973 között Sylvester a Kovászna megyei emléktáblák, szobrok, emlékművek egész sorát állíttattam helyre. Ebben az időszakban avatták föl Kézdimárkosfalván Barabás Miklós portrészobrát. Kőrösi Csoma Sándor Kovásznán és Csomakőrösön kapott szobrot, ekkor került vissza Gábor Áron-emlékmű Kézdivásárhely főterére. Elkészült az első Dózsa-emlékmű Dálnokban, a vélt szülőház helyén. Visszakerültek a sepsiszentgyörgyi szabadságharcos obeliszk mellé a román katonák által a harmincas években lefeszegetett és darabokra tört oroszlánok, Alsócsernátonban Végh Antal 48-as ágyúöntőmester és Felsőcsernátoni Bod Péter emlékét őrzi portrészobor, Gábor Áron elfoglalta szoborhelyét Sepsiszentgyörgyön és így tovább. A megyei ideológiai titkár egy tűzeset miatt Erdővidéken járt, meglátta a szerinte mindenféle jóváhagyás nélkül frissen emelt monumentális emlékművet, dührohamot kapott, és buldózerrel akkor éjszaka eltávolíttatta az obeliszket. Sylvestert felelősségre vonták a szobor állítása miatt. Végül az ideológiai titkár azzal érvelt, hogy az emlékmű ,,csúnya". Menjenek ki a helyszínre, nézzék meg az obeliszket, javasolta Sylvester. Ekkor derült ki, hogy nincs már emlékmű. Eltávolították. A titkár azt állította, a barótiak, köpeciek voltak a tettesek. Amikor Sylvester megtudta, hogy buldózerrel rombolták le az obeliszket, bejelentette: az 1934-es szobordúlás és a mostani között csak technikai különbség van. A szellem azonos: a Vasgárdáé. Sylvester berohant az első titkár irodájába.Szokatlan fellépése sokkolta a vezető funkcionáriusokat. Mintegy három hét múltán Nagy Ferdinánd, akkori első titkár bejelentette: ,,Magának volt igaza! A Központi Bizottság kivizsgáltatta a köpeci ügyet. Valóban a haladó hagyományokhoz tartozik az a történelmi esemény, amelynek a megörökítésére az emlékművet maguk visszaállíttatták. A Központi Bizottság úgy döntött, hogy új emlékművet kell állítani. A maga irányítása és ellenőrzése mellett." - Sylvester Tornay Endre szobrászt kérte fel az emlékmű létrehozására./Sylvester Lajos: Az utolsó bástya. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 26., 27., 2.8.2003. szeptember 11.Szept. 3-án hatályba lépett az a kormányhatározat, amely az idei évre vonatkozóan az egyetem előtti oktatást szolgáló ingatlanok felújításának, konszolidációjának finanszírozását célozza. A határozat életbelépését az RMDSZ vonatkozásában sorozatos tárgyalások, egyeztetések előzték meg, amelyeket Borbély László és Asztalos Ferenc képviselők folytattak a tanügyminiszterrel. A tárgyalások eredményeként az erdélyi megyék magyar tannyelvű közoktatási intézményei számára sikerült egy 8 milliárd lejes keretösszeget elkülöníteni. Ezek között van Maros megyében a marosszentgyörgi Constantin Romanu Vivu Általános Iskolának és a radnóti óvodának utalt (2, 5 milliárd lej), Hargita megyében a székelykeresztúri Orbán Balázs Elméleti Líceumnak valamint a székelyudvarhelyi Benedek Elek Pedagógiai Kollégium 3. számú óvodájának kiutalt összesen 1, 3 milliárd lejes összeg, az aradi Csíky Gergely Iskolacsoport (800 millió lej), a máramarosszigeti Leövey Klára Elméleti Líceum (1 milliárd lej), illetve a csernátoni Végh Antal Középiskola (1 milliárd lej). /Nyolcmilliárd lej erdélyi magyar tanintézeteknek. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 11./2006. május 22.Kis létszámú, de lelkes közönség tapsolta meg a temesvári Művelődési Házban a baróti Transylmánia együttes koncertjét, a XI. Bánsági Magyar Napok nyitórendezvényén. Újszentesen, majd Igazfalván is bemutatta a Szeged melletti Algyőről, Újvár testvértelepüléséről érkezett Móra Ferenc Népszínház Végh Antal–Kátó Sándor: A tékozló lány című népszínművét. Fergeteges sikert aratott május 20-án Zsombolyán, május 21-én Óteleken a Hagyománykeresőben folklórműsor. A temesvári Bartók Béla Líceum Szabó Ferenc vezette „kis” és „nagy” Bokréta néptánccsoportjai ismét bizonyították, hogy a bánsági hagyományőrző mozgalom élvonalában van a helyük. /Pataki Zoltán: Identitásőrző Bánsági Napok. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 22./2008. március 12.Életének 69. esztendejében elhunyt Gergely István szobrászművész /Csíkkozmás, 1939. aug. 14. – Kolozsvár, 2008. márc. 9./. Szobrai és plakettjei erdélyi mindennapjaink elengedhetetlen tartozékai, írta róla Németh Júlia. Kezenyomát számos jeles erdélyi személyiségnek emléket állító szobra őrzi, így Bod Péter, Gábor Áron, Apáczai Csere János, Báthory István, Lorántffy Zsuzsanna alakját megelevenítő munkái. Legnépszerűbb alkotásai közé tartoznak patinázott gipszplakettjei. A műfaji határok feloldásával új műfajt teremtett. Életművének jelentős részét teszik ki az arckép-plakettek. /Németh Júlia: In memoriam Gergely István. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 12/ Gergely István tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán végezte, majd 1964-től ugyanitt középiskolai tanárként tevékenykedett. Több köztéri szobor alkotója: a hetvenes években készítette el a csernátoni Bod Péter-, Végh Antal-, valamint a sepsiszentgyörgyi Gábor Áron-mellszobrot, és 1996-ban állították fel Nagyváradon a Lorántffy Zsuzsannáról mintázott szobrát. A magyar történelem és kultúra nagyjait plakettsorozaton örökítette meg. A művészt március 14-én kísérik utolsó útjára a Házsongárdi temetőben. /Elhunyt Gergely István szobrászművész. = Krónika (Kolozsvár), márc. 13./2009. március 14.Gergely István szobrászművész egy évvel ezelőtt, hatvankilenc éves korában halt meg /Csíkkozmás, 1939. aug. 14. – Kolozsvár, 2008. márc. 9./. Az 1950-es években sok jeles társával együtt a marosvásárhelyi művészeti szakközépiskola indította útjára. Elvégezte a kolozsvári képzőművészeti főiskolát. A múlt század hatvanas, hetvenes évei nem kedveztek a magyar múlt megörökítését is célul kitűző művészeknek. Így aztán a művészek csupán műtermüket, esetleg legszűkebb szülőföldjüket gazdagíthatták alkotásaikkal. Gergely István számára –még fel-felcsillant a szerencse, hiszen Gábor Áron-szobra Sepsiszentgyörgyön, Bod Péternek és Végh Antalnak emléket állító köztéri alkotása pedig Alsócsernátonban kapott helyet. Banner Zoltán hangsúlyozta: Gergely István plakettek sorozataival véste újra a köztudatba Szenczi Molnár Albert, Bethlen Gábor, Apáczai Csere János, Kájoni János, Misztótfalusi Kis Miklós, Mikes Kelemen, Bod Péter, Bolyai Farkas, Arany János, Brassai Sámuel, Orbán Balázs, Ady Endre, Benedek Elek, Kelemen Lajos és mások szellemvonásait. A grafika és a szobrászat egybeolvasztásából született patinázott gipszplakettjei ma is az újszerűség varázsával hatnak. /Németh Júlia: /In memoriam Gergely István. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 14./2010. október 29.A forradalom szikrája(részletek) Kuszálik Péter A romániai gengszterváltás körüli események – tova húsz év után is – újabb és újabb írásműveket inspirálnak. E korszakot négy hónapnyira becsülik (Temesvártól az 1990-es többpárti választásokig), de ebből én csupán a kezdetekre, különösképpen a forradalom szikrájára fókuszálok. Mert az roppant derék dolog, ha az ember fia hirtelen fölindulásból (vagy előre megfontolva) megtagadja, hogy kilakoltassák a temesvári lelkészlakásból, s ezzel valamely arányban hozzájáruljon a gengszterváltás nemes folyamatához, de a forrongás elmúltával dolgos esztendők következnek, melyekhez alaposság, szakmai tudás, kiegyensúlyozottság, józan értékítélet szükségeltetik. A forradalmárok helyét átveszik a reformpolitikusok. Ez törvény. Mert az utca népe fel tudja ugyan borogatni a hatalom szekerét, de nem tud reformokat, alkotmányt szövegezni. A reformokat nem közfelkiáltással hagyatják jóvá egy népgyűlésen, ezervalahány ártatlan résztvevővel, más annak a módja. – A szerepek ki vannak osztva, s ki a szerepét nem tudja eljátszani, azt kifütyülik, leváltják, félreállítják. Nincsenek cáfolhatatlan bizonyítékaim a romániai gengszterváltás igazi történetéről, így magam is csak spekulálgatok a lehetséges változatok özönében. (...) 1989/90 fordulóján történt, ami történt, a vélemények különbözősége jegyében egymásnak ellentmondó írások születtek, kérem az olvasót, hogy írásomat is csak annak tekintse. E szamizdat csupán a jéghegy csúcsa! Az anyaggyűjtés során elsősorban a sajtóközleményekre alapoztam, s hol vannak még a titkosszolgálati források... (...) Hálátlan dolog a ’nemzet nagyjairól’, a ’zászlóvivőkről’ terhelő adatokat közzétenni, de minden nemzetben annyi önbírálatnak is kell lennie, hogy hűvös elmével fogadja egy-egy demitizáló szöveggyűjtemény megjelenését. Darázsfészek, tudom. A Purgatórium is megszülte a maga vitácskáit, ám az olvasói vélemények döntő többsége elismerte, hogy azt „a kötetet meg kellett írni”, mert „ezekről az eseményekről nem tudtunk” és „szomorú dolog, de el kell fogadni”. Egy korai figyelmeztetés Szilágyi Aladár – azok után, hogy elolvasta Sáfrán István könyvét – nyílt levélben tette közzé a véleményét. (Kelet-Nyugat, 1990. febr. 22.) – Amit kifogásolt: a magyarországi újságíró túlzott gyorsasággal írta meg a könyvét, emiatt sok pontatlanságot tartalmaz, ugyanakkor Sz. A. nem ért egyet a kötet által képviselt eszmeiséggel sem. Idézem: „A Tőkés Lászlóról írottak bizonyára helytállóak, hitelességüket a tiszteletes úr tudná igazolni. Csakhogy egy ellenvélemény – lehet, hogy előítélet – mocorog bennem. Mindaz, amit és ahogyan a magyarhoni és más külországi publicisták a ’Tőkés sztori’-ból gyártanak, nagyrészt a szenzációra épül, kísértetiesen emlékeztet a sztárcsinálás gyakorlatára. Évekkel ezelőtt sokat ártott nekünk a Nálatok kialakított Sütő-kultusz [nota bene: ez a levél a véres márciusi események előtt íródott]. Úgy hiszem, Sütő Andrásnak is... Számunkra ő a primus inter pares az erdélyi írói rendben. De alakját egyoldalúan és túlságosan felnagyították, s így árnyékát is megnövelték, mely sokáig rávetült az erdélyi magyar irodalomra, s ezáltal sok, jobb sorsra érdemes életmű maradt számotokra részleges vagy teljes homályban. Ne tegyétek ugyanezt Tőkés Lászlóval! Emberi nagyságát, bátorságát, karizmatikus egyéniségét valóban csodáljuk, de minden esztendőnek megvoltak a maga mártírjai mifelénk.” (Sz. A. több példát is ad, 1958-cal kezdődően.) Két példát idéznék a kötet lapjairól: „Ez a könyv a 20. század egyik legnagyobb eseményének a krónikája egy református erdélyi magyar pap szavaiból felépítve. (...) Ez az ember Krisztus édestestvére! Nagy hatalmat adott Néki az Úr! Ő küldte. Nemcsak Nekünk, hanem Közénk!” (Végh Antal fülszövege; Sáfrán: borító.) „Tőkés László az első nem-mel, amit a temploma szószékéről kimondott, megdöntötte Nicolae Ceauşescu kommunista diktatúráját. Nem egyedül, [hanem] a hívekkel együtt, azokkal a magyarokkal és románokkal, akik mindent kockáztatva kiálltak az igazságért.” (Bertha Bulcsu előszava; Sáfrán: 7.) – Nosza! Itt van Krisztus kisöccse, akinek egyetlen szavába került megdönteni a diktátor hatalmát... Ki a Szentírást ismeri, tudja, hogy Krisztus nem diktátorok megdöntésére használta az Úrtól kapott hatalmát. Értem én, hogy egy jó reklámszöveggel a matrachulladékot is dohányként lehet eladni, de pusztán kereskedelmi megokolásból nem kellene ekkora jelzőket akasztani László barátunk nyakába. Nem szabad a Messiás-tudatot erősíteni egy mezítlábas halandóban, mert számtalan mellékhatást eredményez. S hogy ez az idejekorán kimondott jámbor óhaj nem talált meghalló értelemre, azt n számú idézettel tudnám igazolni. Sokan még ma is istenként tekintenek a lelkészre, holott ő n+1 esetben igazolta, hogy csak egy gyarló ember, nem Messiás. Szilágyi Aladár 1990 februárjában a személyi kultusz átkaira figyelmeztetett, de már elkésett vele. A temesvári segédlelkész már 1989 nyarától VIP-nek számított (...) s ez a VIP-árnyék – minden átkával és áldásával – azóta is rávetül az életére, karrierjére. Őszintén kívánom: óvja meg őt a Megváltó a sztárok csúfos bukásától! Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. május 16.Frigyre lépni a szülőfölddel – Szobordöntő TrianonAz Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) háromszéki csoportja sepsiszentgyörgyi kiállítás megnyitóra invitált azzal a felkéréssel, hogy a kiállított fotóreprodukciók mintegy kiegészítéseként mondanék néhány szót az általam ismert háromszéki szobordöntésekről, mert a székelyföldi képanyag meglehetősen hézagos. A felkérés, amelynek örömmel tettem eleget kedvemre való volt. Fodor András kolozsvári szobordöntéses fotógyűjteményét felette értékesnek tartom. Mindenek előtt a hatalommal szembeforduló civil kurázsiért, amellyel ezt az imponálóan gazdag képanyagot összehozta, közel félszáz olyan év alatt, amelynek többségében a fotódokumentáció egyetlen darabjának beszerzéséért és megőrzéséért bírság, rosszabbik esetben börtönbüntetés dukált, amire, sajnos, van elegendő históriai példánk. Erdélyben a szobor- és emlékműdúlások több hullámban következtek be. Ezekre tömegesen Trianon, illetve Erdély román megszállása után kerül sor, de a históriának vannak ezt megelőző markáns eseményei is. A Brassó fölötti Cenk Millenniumi Emlékművét (1898-ban állították) már 1902-ben megrongálják a román diákok, 1913-ban robbantásos „merényletet” hajtanak végre a köztudatban „Árpád-szoborként” ismert emlékmű ellen, s 1916-ban, „az első román betörés” napjaiban ágyútűz alá fogják a hatalmas méretű alkotást. A Cenk Millenniumi Emlékműve –Bereczky Gyula és Jankovits Gyula alkotása – a történelmi Magyarország délkeleti „határköve” volt, a kő- és ércszobor tárgyi mivolta, szimbolikus üzenete egyaránt sértőnek bizonyult a románság számára, s amint erre alkalom adódott, a romboló nemzeti indulat már Trianont megelőzően nekirontott a magyar államiság jelképének. A nemzeti jelképek elleni harc számos esetben emberi életek kioltásával párosult, de az elszabadult szenvedélyek a szó fizikai értelmében a múlandó emberi életnél maradandóbb emlékművekre csaptak le. Az első világégés háborús kataklizmájában a csehek elvakult dühvel estek neki a dévényi Várhegy honalapító Árpád-emlékének ott, ahol a Duna átlépte Magyarország nyugati határát. A zimonyi ezredéves emlék a szerbek bosszújának áldozata lett. Később, Magyarország keleti őrvidékén eltüntették a Vereckei turulmadarat. A Szobordöntő Trianon képanyagát összehozó Fodor András a négy égtáj határőrszobrai és millenniumi emlékművei által körülölelt Kárpát-medence egykori emlékműveit eleveníti elénk. A legteljesebb az erdélyi vonatkozású gyűjteménye. A kiállítási anyagban szegényesebben reprezentált Székelyföld nem irritáló, a tömbben élő magyarság históriája és a vonatkozó emlékek ma is hozzáférhetőbbek, mint Erdély magyar szórványterületeinek emlékanyaga. A gyűjtemény rendkívüli érdeme, hogy éppen erre az anyagra, a szórványvidékekre összpontosít. A gyűjteményben megtalálható az aradi vesztőhelyen álló obeliszk korabeli képe. Az aradi Kossuth-szobor – Margó Endre és Pongrácz Szigfrid alkotása – hányatott sorsát a feliratozásból ismerjük. 1919-ben az aradi lakosság megvédi, de a nacionalista román hatalom berendezkedése után, 1922-ben kötéllel akarják ledönteni, dorongokkal feszegetnék le a talapzatról. Előbb bedeszkázzák, majd 1925-ben eltávolítják. Buziásfürdőn a Trefort Ágoston szobrát tüntetik el, Karánsebesen I. Ferenc Józsefet „fosztják meg trónjától”, Kolozsváron a Kárpátok őre című emlékművet takarítják el, Marosvásárhelyen Köllő Miklós Kossuth-szobrát, a Bem apóét, II. Rákóczi Ferencét, áldozatul esik a Püski csata emlékére állított Bem-szobor is, Nagyváradon Szent László szobrát kell a Püspöki Palota belterületére menekíteni, Nyárádszeredából kiűzik Erdély fejedelmét, Bocskai Istvánt, Segesváron nem tűrik meg Petőfit – a szobor később Kiskunfélegyházára kerül –, Székelyudvarhelyen ledöntik a Vasszékelyt, Zilahon a Tuhutum emlékművet. A felsorolás szemelvényes és hézagos. A kiállítás gazdag emlékanyagot mutat be Felső-Magyarországról. (Felvidéken az elpusztított Kossuth-szobrokról külön kiadvány is megjelent.) Található néhány emlékfotó Délvidékről és Kárpátaljáról is. Mindez azt is jelzi, hogy a képanyag tájegységenkénti kiegészítésre ösztönöz. Ezt, minden bizonnyal szívesen fogadná a gyűjtemény tulajdonosa, akit abban is támogatni kellene, hogy az erdélyi vándorkiállítás anyaga megfelelő szöveges környezetben kötetbe – albumba – foglaltassék. Ez a gyűjtemény kiegészítését is serkentené, és magyarországi körbeforgatása talán segítene visszafogni a magyar nemzeti szimbólumok ellen a kormány-, és balliberális pártkörökben keltett ostoba indulatokat. ( A XII. kerületi Turul-szobor, Teleki Pál szobra, Wass Albert szobra stb) Erről jut eszünkbe, hogy Fodor András gyűjteményében alig reprezentált a kommunista rezsim alatti szobor- és emlékműrombolás, amely a román nacionalista elemekkel kollaboráló magyar „elvtársak” közös műve volt. Ez, meglehet, tárgyi vonatkozásban és művészi értékét tekintve nem volt olyan méretű pusztítás, mint a két világháború közötti román (cseh, jugoszláv stb) roham a magyar tárgyú emlékművek ellen, de lélekben rombolóbb volt, mert amíg a Trianon utáni brutális szobordúlások közvetve a magyar nemzettudatot erősítették, addig a kommunista éra „testvéri egységben” végrehajtott rombolásai bizonyos rétegek esetében a magyarságtudatot kezdték ki, és rokkantották meg. Fel kellene figyelnünk arra is, hogy a II. világháború után az újra elszakított magyar területeken a „kicsi magyar világ” térplasztikai alkotásainak mi lett a sorsa. A magyar jellegű emlékművek zömét lebontották, elpusztították ugyan, de számos példa van arra, hogy a szövegeket, címereket és más jelképeket nem tüntették el, hanem vakolattal, egyébbel befedték, eltakarták. A turulmadarakat, címereket elrejtették. Erdélyben kialakult egy sajátos térplasztikai forma is. Az Országzászló talapzatokat többségében nem bontották le. A „kényesebb” szövegeket takarták, levakolták, átfestették, a zászlótartó oszlopot lefűrészelték, s volt eset rá, amikor a zászlórúd, vagy a turulmadár helyébe egy vörös csillag repült fel. A nagy térfogatú talapzat és az apró vörös csillag a jelképi üzenettől eltekintve is groteszk térplasztikai formákat eredményezett. A Szobordöntő Trianon kiállítás megnyitóján a nagy számú sepsiszentgyörgyi érdeklődő előtt a két világháború között elpusztított és a kommunista éra áldozatául esett és általam visszaállíttatott szobrokról és emlékművekről szóltam. A kézdivásárhelyi Gábor Áron szobor hazamentéséről, a sepsiszentgyörgyi 1848/49-es Honvédemlékmű oroszlánjainak kalandos visszaszerzéséről, az Erdővidéken lerombolt Véczeri Emlékmű „illegális” visszaállításáról, amiért megyei „kultúrmindenesi” tisztségemtől megfosztottak és a szobrok, emlékművek tájékáról arrébb parancsoltak. A kiállítást szervező Erdélyi Magyar Ifjak kezdeményezése nem remélt visszhangra talált. Bíztató jel, hogy a mostani huszonévesek a középgenerációhoz tartozók közömbössége és letargiája után, többnyire a nagyapa-korúakkal összefogva képesek a kiállítás megnyitóéhoz hasonlatos népességet összehozni. A Szobordöntő Trianon kiállítás sajtóvisszhangja is figyelemre méltó volt. Persze voltak – vannak esetek, amikor a tájékozatlanság kilóg a fogalmazásból, de már az is jó, ha beszélünk ezekről a dolgokról. Az egyik erdélyi lap azt írta például, hogy „Bevezetésképpen Sylvester Lajos újságíró röviden ismertette a háromszéki szoborrombolásokat és a kommunista szoborállításokat.” Természetesen voltak „kommunista szoborállítások” is, Sepsiszentgyörgyön és Kovászna-Vajnafalván a román katona szobra, ugyancsak Sepsin Mihai viteazul többalakos emlékműve stb. Én ezekről nem szóltam. A „kommunista szoborállításokra” mondok viszont egy velem megesett történetet. A csernátoni tájmúzeum létrehozása után képzőművésztábort is működtettünk. Az ajánlott témák között a háromszéki jeles személyiségek emlékének megörökítése is szerepelt. Diénes Attila, akkor még Marosvásárhelyen élő képzőművész – ma magyarpolányi illetőségű, az 1956-os budapesti emlékmű egyik sikeres pályázója -, szóval a szobrász azt mondta, hogy neki elege van a felpödört bajszú, huszáros Gábor Áronok megjelenítéséből. Az őrnagy értelmes székely ezermester volt, s nem egy incifinci huszár. „Megszoborta” az őrnagy fejét, s a pödrött bajusz helyett vastag, lecsüngő férfiékességet faragott Áron felső ajka fölé. Mikor a hatóságok az erdővidéki ’48-as emlékművet buldózerrel lerombolták, s az általam – szerintük illegálisan – visszaállított szobrok ellen hajtóvadászatot indítottak, s ennek során eljutottak Csernátonba is. Előbb a Bod Péter és Gábor Áron ágyúöntő főmesterének, Végh Antalnak a szobrát akarták eltávolíttatni. Mikor ez nem sikerült – az intézmény belterületén voltak és nem köztéren, amihez nem volt szükséges a bukaresti engedély – akkor észrevették a Dienes Attila Gábor Áron szobrát. Bajusza csüngött az orra alatt, akárcsak az enyém akkoriban. „Még él, s már szobrot faragtatott magának” – kiáltott fel az egyik elvtárs. Magyarnak mondta magát ő is. És harcsafűrészt kerítve bosszúálló kéjjel jeles személyiségekkel fűrészeltették le a vélt fejemet, amely ma is ott látható a Csernátoni Tájmúzeum az egyik épület eresze alatt, a csepegésben. A „testemet” – a portré talapzatát – elásták. Ilyenek valának a „kommunista szoborállítások.” 2006. jún.23. Sylvester Lajos Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből. Erdély.ma 2012. július 17.Megjelent az Acta Siculica 2011Az utóbbi évek szokásától eltérően nem az adott év vége előtt, hanem jócskán a következő esztendőben, azaz idén májusban jelent meg a Székely Nemzeti Múzeum 2011-es évkönyve, az Acta Siculica. A kézirat nyomdakészen állt, a hazai bürokrácia szólt bele az elképzelésbe: módosították a közbeszerzési eljárás futamidejét, így kicsúszott az évből, aztán meg kellett várni az idei költségvetés jóváhagyását, s lefuttatni a közbeszerzési ceremóniát a nyomtatásra. De immár készen áll a tartalmas, szaktanulmányokat összesítő kiadvány. A kötet főszerkesztője Kinda István, akit Boér Hunor segített a munkában. A fejezetek szerinti szerkesztést Barti Levente és Kocs Irén (természettudományok), Szőcsné Gazda Enikő (néprajz), Bordi Zsigmond Loránd és Sztáncsuj Sándor József (régészet), valamint Csáki Árpád és Demeter Lajos (történettudományok) végezte. A kiadvány Vargha Mihály igazgatói jelentésével kezdődik. A beszámoló az utóbbi két évkönyv kéziratlezárása közötti időszakot – 2010. november–2011. október – öleli fel. Az évkönyv gazdagon tartalmaz háromszéki témákat és számottevő a megyénkbeli szerzők jelenléte is. Bordi Zsigmond Loránd a sepsiszentkirályi unitárius templom 2008–2009-ben zajlott régészeti kutatását, s annak eredményeit mutatja be, Süli Attila gróf Mikes Kelemen ezredest, a szabadságharc hősi halottját, Szőcsné Gazda Enikő a Zathureczky család székelyföldi ágának 19. századi történetéből szemelvényez, Nagy Botond a dualizmuskori székely kivándorlást tárgyalja, Nagy Szabolcs az 1916-os román megszállást Balázsovich Sándor, szerb származású sepsiszentgyörgyi patikus naplója felhasználásával mutatja be, és Sepsiszentgyörgy első világháború végi közállapotait is ismerteti. Az Orbaiszékből 1916-ban elhurcoltak, illetve elmenekültek lajstromát közli Koszta István Schmidt Tibolt kémelhárító hadbíró iratai alapján, a történelmi háttér ismertetésével. Több tanulmány foglalkozik Kézdivásárhellyel. Tóth-Bartos András a város 1940–1944 közötti történetéhez fűz adalékokat. Dimény Erika a Céhtörténeti Múzeum gyűjteményében található, 19. századi kiváltságleveleket, Dobolyi Annamária az Épületmesterek és a Szépítő Bizottság tevékenységét, valamint a kis sétateret és gőzfürdőjét mutatja be. Dimény Attila a polgárság egyesületi életéről értekezik. Szekeres Attila István a sepsiszentgyörgyi állami levéltárban őrzött armálisok közül a háromszékieknek adományozottak – alsócsernátoni Kelemen, angyalosi Forró, lisznyói Damó – címereit mutatja be, Tudor-Radu Tiron bukaresti heraldikus a Székely Nemzeti Múzeum kőtárában található, Béldi Lászlóné Zenone Jozefa bodolai címeres síremlékéről értekezik. Bernád Rita és Pénzes Loránd a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár Sepsiszentgyörgyi Gyűjtőlevéltárát, Zepeczaner Jenő a Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen és Kézdivásárhelyen megőrzött céhpecséteket, Csáki Árpád – kalendáriumi bejegyzései kapcsán – Solymosi Incze Simeon erdővidéki református esperest mutatja be. A Háromszéki Árvafiú- és Szeretetház alapítványairól Tóth Szabolcs Barnabás értekezik. Barabás Hajnalka Sovánka István felvidéki származású sepsibükszádi üvegművest, Pozsony Ferenc a pávai család- és háztartásszerkezetet, Kinda István egy száztíz esztendős erdővidéki vőfélykönyvet és íróját, Gyenge Andrást mutatja be. Dimény Haszmann Orsolya Végh Antalra, Albert Ernő a kétszáz éve született Kriza Jánosra emlékezik. Végezetül a volt múzeumigazgatóra, Kónya Ádámra (1935–2008) emlékezik Boér Hunor és Kinda István, közlik a művelődéstörténész irodalomjegyzékét, a legapróbb újságcikkeket is beleértve. Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. június 1.Sylvester Lajos cserefa arcaMűvelődésszervező, publicista, író. Felette: Sylvester Lajos, 1934–2012. Afelett: bronzplakett. És legalul: „...a jövőt csak a múltra alapozva tudom elképzelni...” Ennyi a holnap avatandó csernátoni községi könyvtár homlokzatára helyezett kőlap tartalma. Ennyi, és nem több. Ennyi, mert ennyi kell, és nem több, mert több nem szükséges. Művelődésszervező. „Szobor Lajinak” becézték rögös időkben bajtársai, akiket maga választott segítőinek. Megtehette, rábízták a megyei kultúra irányítását. Miután maga is talpalt azért, hogy Háromszék – Kovászna megye néven ugyan, de – önálló közigazgatási egységként létrejöjjön. Egy kis autonómiaharc volt. Annak idején, az akkori lehetőségek behatárolta szűkös eszközökkel. Egy kis lázítás, egy kis elégedetlenség, feliratok, ilyesmik. Ki lehetett, ki kellett harcolni. Annál is inkább, hogy alternatíva nem volt: Sztálinváros – az akkor történelmi nevét visszanyerő Brassó – árnyékában, jól tudta, nem hosszú, de középtávon a beolvadást jelenti. Nem szabadott megengedni. Nem engedte. Ez volt első harca. Alig túl a krisztusi koron nem keresztre feszítették, de rábíztak olyasvalamit, ami játék volt a tűzzel. És Ő szerette a tüzet. Tisztelte, tudta veszélyét, érezte – megtapasztalta – erejét. Merészen, olykor vakmerően játszott a tűzzel. Sokszor, sokféleképp. Csiholt, és kihűlt hiteket melegített. Első lármafája a Benedek Elek Emlékház. Aztán sorra a szobrok, Barabás Miklós, Kőrösi Csoma Sándor, Bod Péter, Végh Antal, Gábor Áron Kézdivásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön, és a lefejezett torzó Csernátonban. És végül a véczeri. Mely „odatemette”, melynek avatóján a közönség soraiban vehetett csak részt. József Attilával mormolta a Nagyon fájt, és a barázdák – a cserefa ráncai – kiütköztek arcán. Akkor még – alig negyvenévesen – szakállt nem viselt. Majd, egy későbbi autóbaleset tette szükségessé sérült állának eltakarását. Arca akkor még: József Attila arca volt. De Véczer odatemette, és nagyon fájt. A továbblépéshez első és utolsó vadászélményén kellett részt vennie, szarvasbika az áldozat, martba esett dámvad. Haslövéssel. Kiemelésekor a bélsár arcába folyt. Nem ez rettentette el a vadászattól. Célkeresztben volt ő maga is akkor, az egyesélyes kimenetelű vadászatot bőrén tapasztalta meg. Akkor inkább a horgászat. Ahol ravaszság kell, furfang, türelem. A természet alapos ismerete. A hal, ha akarja, bekapja a csalit. Ha nem, hát rá kell venni, hogy mégis bekapja. Akkoriban ez így működött. És a „halak” sorra bekapták a csalit, mígnem jött Véczer. Új feladat, a színház alattomos, felőrlő világa. Vizionálások, kifogások – és mégis. Sütő, Csurka, Illyés, Tamási, ha csonkítva is, de pódiumra kerülhettek. S ha már kimerült a kötelezőek tárháza, és nem akadt más kortárs szerző, hát írt ő színműveket. Néztárgyakat, miként magyarították nyelvújítóink. Szóeredet, nyelvújítás – a csórékolbász ízében is gyönyörűséges szavunkat neki köszönhetjük. Néz tárgyakat tehát, de nemcsak azokat. Ott is, akkor is – művelődésszervező. Nemzetiségi Színházak Kollokviuma. Kétszer, a harmadikat betiltották. Addig – odafigyelt a világ Sepsiszentgyörgyre. Immár színházi szinten is bekerült egyfajta vérkeringésbe. Mely akkoriban inkább csak szivárgás lehetett, de veszprémi kitekintőkkel megsokszorozva, immár túlmutatott egy vidéki színház művészeti törekvésein: nemzetben gondolkodás „téves eszméjét” (sic!) vetítette előre. És ismét mennie kellett. Ezúttal vadászat nélkül. Bár az űzött, a célkeresztbe vett ismét ő volt. És a cserefa ráncai szaporodtak. Akkoriban már írt az egyetlen megyei lapban, írásai annak Fórum mellékletében jelentek meg. Igen, a Fórum. Mely a maga idejében ugyancsak egy kis autonómiacselekmény volt. Persze hogy betiltották. A színháztól kiebrudalva újságíróvá léptették elő. De hogy annyit foglalkozott azelőtt a művelődéssel, hát azt ajánlották: kultúráról inkább ne írjon, hiszen nem lehet tárgyilagos. És a tisztánlátás, az elfogulatlanság ugyebár ismérve, alapvető tulajdonsága kell hogy legyen a nép tájékoztatását művelő tollforgatónak. Esetleg gyárakról, iparról, a népi demokrácia – akkor már szocializmus – megannyi vívmányáról. Akkor ő már inkább a természetről. És amikor nem engedték leírni magyarul helységneveinket, a szilvás Zalán úgyis becsúszott. És amit korábban a színháznál, azt az újságnál. Áthallás, sorok közt olvasás, a magyar nyelv mívelése. Évek során át, hogy majd egyszer. És eljött az egyszer is, az újság neve Háromszék lesz, mondotta, és miközben a megbolydult kedélyeket csillapította az erkélyről, szóban és írásban ismét szervezett. Ezúttal jövőt, magyar jövőt a honban, mely nem haza, de szülőföld, s egyszer majd Székelyföld. Legjobb tehetségével – ekkortól már korlátozások nélkül tehette – szolgálta ősei hitét. Hitét a szabadságban, az élhető jövőben. A jövőben, melyért nem csak halni, de élni is érdemes. Művelődésszervező, melyre megfelelő kifejezés sem románul, sem angolul nem találtatik. Ezért s ennyi a kőlap felirata, melyet Haszmannék kezdeményezésére holnap, egy nappal 79. születésnapja előtt szülőfaluja megújult községi könyvtárának homlokzatán lelepleznek. Sylvester Lajos cserefa arca hazaérkezett. Váry O. Péter 2013. augusztus 24.Negyvenéves a Haszmann Pál MúzeumA csernátoni Haszmann Pál Múzeum alapításának negyvenedik évfordulóját ünnepli, idei rendezvényei – kiállítások, könyvbemutatók, múzeumpedagógiai tevékenységek, koncertek – mind ennek jegyében zajlanak. D. Haszmann Orsolya múzeumvezető tájékoztatása szerint télen sem állt meg az élet az intézményben, a helyi és környékbeli iskolák, óvodák bevonásával többnapos kézműves-tevékenységeket szerveztek. Februárban a Maszkások múzeumpedagógiai foglalkozással indult az év, márciusban kokárdakészítést, illetve tojásíró-tanfolyamot tartottak kicsiknek és nagyoknak. Május utolsó napján a Végh Antal Általános Iskolával közösen rendezték meg a hagyományossá vált múzeumkerti gyermeknapot. A tavasz és nyár folyamán három időszakos kiállítást is megtekinthettek az érdeklődők a múzeumban, elsőként a Háromszéki írott tojások vándorkiállítást, melyet a csernátoni múzeum hímestojás-gyűjteményének legszebb darabjai egészítettek ki. Áprilisban Kiss Mátyás mezőkövesdi, Pro Urbe-díjas népi iparművész, fafaragó Ez is matyó örökség című kiállítását, majd májustól az Édes uram, itthon légy, itthon nem csíp meg a légy! – Feliratos falvédők a Haszmann Pál Múzeum gyűjteményéből című időszakos kiállítást lehetett megnézni. Könyvbemutatók sora színesítette a múzeumi programot, megfordult Csernátonban a kézdivásárhelyi származású, Csíkszépvízen élő Muszka Sándor költő Sanyi bá című kötetével, a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztője, Lövétei Lázár László és helyettese, Fekete Vince a Székely Könyvtár-sorozattal. Ezt követte néhai Sylvester Lajos Charta Kiadónál megjelent köteteinek bemutatója, Deáky Zita néprajzkutató Gyermek és család a változó időben című vetített képes előadása, majd Czegő Zoltán író, költő legújabb verseskötetét és új regényét mutatta be. A negyvenedik évfordulóhoz kapcsolódóan a Bod Péter Megyei Könyvtárral közösen pályázatot is kiírt az intézmény háromszéki 1–8. osztályosok számára Az én múzeumom címmel, melyre 56 diák jelentkezett. A díjazottak olvasó és kézműves jutalomtábora júliusban zajlott Gombos Péternek, a magyar olvasástársaság elnökének részvételével. Szeptember is színesnek ígérkezik: a 21–22-én tartandó évfordulós ünnepség előtt, szeptember 8-án a múzeum bekapcsolódik a Család és egészség hete rendezvénybe, az utolsó nap, a vakációbúcsúztató helyszíne a skanzen lesz. Szeptember harmadik hetében Sebő Ferenc koncertkörútjának egyik állomáshelye a múzeumkert. A jubileumi ünnepség kiemelt mozzanata a Csernátoni burrogtató gépésztalálkozó lesz, melynek előzményeként júniusban magyarországi szakemberek, a Mezőkövesdi Mezőgazdasági Gépmúzeum és Lévay Sándor gyöngyösi vállalkozó gépészei segítségével a múzeum munkatársainak sikerült működőképesé tenniük a gyűjteményből egy 1920-as évekbeli McCormick traktort, és előkészíteni az őszi seregszemlére egy Fordsont és egy HSCS Hofherr R-30–35-ös traktort. A Burrogtató mellett lesz még könyvbemutató, fotókiállítás, vetítés a múzeum archív filmanyagából, családi program. Az intézmény munkatársai szeretettel várnak minden múzeumbarátot és érdeklődőt – fogalmazott D. Haszmann Orsolya, a Haszmann Pál Közművelődési Egyesület alelnöke, programszervező. Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. március 19.Hagyományápolásra buzdít Áder János (A magyar államfő Háromszéken)Székelyföldi, 1848–1849-es tematikájú magánlátogatásának második napját a Székely Nemzeti Múzeumban kezdte Áder János, Magyarország köztársasági elnöke és felesége, Herczegh Anita. Ezt követően útjuk Kézdiszékre vezetett, Csernátont és Kézdivásárhelyt látogatták meg, majd a Nyergestetőn állítottak kopjafát. Erdélyi körútjukat Hargita megyében folytatták tegnap délután. Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul és kísérete körében az elnöki pár gyalog érkezett a Székely Nemzeti Múzeumhoz, melynek kapujában Vargha Mihály igazgató köszöntötte őket. Az előcsarnokban Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke és Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere üdvözölte a vendégeket. Először az In memoriam Gábor Áron (1814–1849) állandó kiállítást mutatta be az igazgató, s azon belül is Gábor Áron ágyújához vezette a vendégeket. Majd a kökösi csata térképe és a székely Munkácsy, Gyárfás Jenő nagyméretű festménye, a Gábor Áron halála előtt időztek. A lovagterem felé menet Vargha Mihály megmutatta a székely nemzet pecsétnyomójának képét, utána a legfrissebb, nemrég az alkalomra megnyitott időszakos kiállítás, A szabadságharc ereklyéi című tárlat következett. Vargha Mihály tárlatvezetését Tamás Sándor kiegészítései fűszerezték. A hivatalos programban ennyi szerepelt, de az igazgató még becsalta a vendégeket a kápolnaterembe, ahol a Haza a mélyben című kiállítást mutatta meg, s a múzeum nagy kincsét jelentő Apor-kódex nemesmásolatát. A látogatás végén ajándékokkal kedveskedtek az elnöki párnak: Tamás Sándor Gábor Áron arcképének másolatával és a nemrég megjelent Descriptio Transilvaniae térképkatalógussal, Antal Árpád a Cserey Zoltán és József Álmos szerzőpáros Sepsiszentgyörgy képes története című munkájával, Vargha Mihály múzeumi kiadványokkal. Az elnökné asszony a Guzsalyas Alapítvány nemezsálával és egy festett faládikával gazdagodott. Ezt követően az államfő beírt a vendégkönyvbe: „Fogadják őszinte elismerésemet az 1848–49-es kiállításért. Remélem, minél több fiatal tér majd be a Székely Nemzeti Múzeumba, hogy megismerje történelmünk e fontos pillanatának emlékeit. Időutazás, emlékezés, hagyományápolás: legyenek a fő motivációi az erdélyi fiataloknak”. Ezt aláírta mind Áder János, mind Herczegh Anita. Tamás Sándor rendkívül fontosnak tartja, hogy Magyarország közméltóságai gyakran jönnek Székelyföldre, és hívja, jöjjenek minél sűrűbben, hisz Erdély, s azon belül bármely térség magyarjai ugyanúgy a magyar nemzethez tartoznak, mint a magyarországiak. Tisztelgés a ’48-as hősök előtt Délelőtt 11 óra körül érkezett meg az elnöki pár és kísérete Alsócsernátonba, ahol a Haszmann Pál Múzeum bejáratánál Bölöni Dávid polgármester, Haszmann Pál és D. Haszmann Orsolya, a múzeum volt és jelenlegi vezetője köszöntötte, majd népviseletbe öltözött csernátoni fiatalok szilvapálinkával és frissen sütött kürtőskaláccsal kínálták őket. Megtekintették a kopjafákat (felvételünk), a technikatörténeti kiállítást, a régi mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjteményt, valamint a Damokos-kúriában berendezett múzeumi termeket, az államelnök beírt a múzeum aranykönyvébe, tisztelgett Végh Antal és Bod Péter mellszobra előtt. Háromszéki körútjukat Kézdivásárhelyen folytatták, a Jazz Cafféban elfogyasztott kávé után a déli harangszót követően Áder János a biztonságára diszkréten vigyázó magyar és román testőrökkel körülvéve gyalog tette meg az utat Gábor Áron szobráig, ahol mintegy háromszáz fős összesereglett tömeg fogadta tapssal. A szobornál díszőrséget állt a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület két huszára. Az elnöki pár koszorút helyezett el az ágyúöntő hős szobrának talapzatán, majd a magyar és a székely himnusz közös eléneklése után Bokor Tibor polgármester üdvözölte a köztársasági elnököt. Rövid beszédét „Mindig szeretettel várjuk önt vissza Kézdivásárhelyre” szavakkal zárta. Áder János megköszönte a nagyon meleg fogadtatást, és elismerését fejezte ki, hogy ápolják „mindannyiunk hőse, Gábor Áron emlékét”. A szobortól az államfő és kísérete a 11-es udvarteret járta végig, majd a 10-es udvartéren, az Incze László Céhtörténeti Múzeum udvarán keresztül – ahol megtekintette Gábor Áron ágyújának hű mását – tért vissza a főtérre. Továbbutazása előtt Bokor Tibor polgármesternek elmondta, hogy a nyáron Csernátonba jön, amikor ismét meglátogatja a céhes várost, ahol nagyon jól érezte magát. A magyar államfő és kísérete Kézdivásárhelyről a Nyergestetőre utazott, ahol felavatta az 1848/49-es szabadságharcban itt elesettek emlékére általa állíttatott, a csíkszeredai Művészeti Népiskola műhelyében készült monumentális kopjafát. A Nyergestetőn Áder Jánost fúvószenekarral és huszárokkal fogadták, házigazdaként Borboly Csaba megyeitanács-elnök, a Csíki Területi RMDSZ elnöke és Bodó Dávid, Csíkkozmás polgármestere köszöntötte. Áder János megkoszorúzta az emlékművet, majd a kopjafához vonult a vendéglátókkal együtt, ahol András Lajos faragómester, a Művészeti Népiskola oktatója elmagyarázta az alkotást díszítő motívumok jelentését. A kopjafát Tamás József római katolikus segédpüspök áldotta meg. Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2016. január 16.Idén is lesz burrogtató (Csernátoni Haszmann Pál Múzeum)Nem könnyű feladat elé állítottuk a minap D. Haszmann Orsolyát, a csernátoni Haszmann Pál Múzeum muzeológusát, amikor arra kértük, foglalja össze az elmúlt esztendő eseményeit, és áruljon el pár érdekes programot, amellyel 2016-ban várják az érdeklődőket. A múzeum, a mellette működő Csernátoni Népfőiskola és a pályázati szinten ezek hátterét biztosító közművelődési egyesület az anyaintézmény, a Székely Nemzeti Múzeum, valamint a fenntartó Kovászna Megye Tanácsa égisze alatt tavaly is számos rendezvénnyel öregbítette a megye hírnevét. Elég, ha csak egyet emelünk ki a sok közül, éspedig az őszi Csernátoni burrogtatót. Dimény-Haszmann Orsolya: – Programjaink megvalósításához pályázati forrásokat is próbálunk lehívni, így a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Kulturális Alap és a Communitas Alapítvány is támogatta tevékenységeinket a már felsoroltak mellett. A múzeumnak számos barátja, pártfogója is van, akik önzetlenül, munkával vagy anyagi segítséggel is felzárkóznak mögénk. Fontos az is, hogy még mindig mellettünk állnak szüleink, az ő szakmai és élettapasztalatuk mindenben segít. Ezenkívül több magyarországi szakmai kapcsolatot is ápolunk, a teljesség igénye nélkül megemlíthetem a szentendrei Szabadtéri Skanzent és annak munkatársait vagy a pécsi székhelyű Határokon Túli Magyarságért Alapítványt és a Míves Mag Műhelyt, akikkel közel egy évtizede évente tető alá hozunk egy-egy közös programot. Testvérintézményünk a mezőkövesdi Hajdú-Ráfis János Mezőgazdasági Gépmúzeum, segítségükkel találkoztunk Lévay Sándor gyöngyösi vállalkozóval, gépgyűjtővel, aki szakembereivel együtt önzetlenül mellénk állt a gépek restaurálási munkálatában. Ők a fő partnereink az ősszel is esedékes Csernátoni burrogtató gépésztalálkozó megszervezésében, amelyen az Erdély-szerte egyedülálló mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjtemény érdekes darabjai kerülnek látogatóközelbe. A program szakmai irányítója Haszmann Lajos, a múzeum restaurátora. – Az októberi rendezvényt nagy érdeklődés övezte... – Ezt két éve indítottuk útjára, tavaly a gyűjtemény egyik, a Hofherr-Schrantz-Clayton-Shuttleworth Magyar Gépgyári Művek által gyártott traktorja állt az esemény középpontjában, de több stabil motor, korabeli traktor hangja is megszólalt. A gépésztalálkozót családos programok, népi gyerekjátékok, táncház, népzenekoncert egészítette ki. Idén szeptember harmadik hétvégéjén szeretnénk megtartani, és már május végén megkezdjük az előkészületeket, a múlt századbeli gépek sok törődést igényelnek, hogy zökkenőmentesen működjenek. – Farsangban vagyunk, hamarosan kezdődik a gyermekeknek szervezett múzeumpedagógiai tevékenység, a Maszkások. – Tavaly Arc és álarc – karneválok a nagyvilágban címmel jártuk körül a témát, gipsz- és papírmasé maszkot festettünk. Idén február 6-án, szombaton családi programot biztosítva tartjuk a foglalkozást. Március 13–14-én nemzeti ünnepünkre hangolódunk, akárcsak tavaly, ehhez alapot szolgáltat a múzeum ’48-as tárlata és a falu negyvennyolcasaira való emlékezés is. Március 21–26. között várjuk a gyerekeket és a felnőtteket is tojásíró-tanfolyamunkra. Érdekes programokkal készülünk a rendhagyó iskolai hétre is, április 18–22. között, valamint az azt követő hét délelőttjein vakációs tevékenységeket tartunk az érdeklődőknek. A helyi Végh Antal-iskolával és a hozzá tartozó intézményekkel partnerségben több éve szervezünk gyermeknapot a múzeumkertben, ez idén sem lesz másként, valamint a tavalyi, jól sikerült Múzeumok éjszakáján felbuzdulva, arról sem feledkezünk meg. – Tavaly harmadik éve, hogy a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárral közösen olvasó- és kézművestábort szerveztek 5–8. osztályos diákoknak. – Ez valójában egy jutalomtábor, ezt megelőzi a korosztály számára kiírt vetélkedő, amelynek anyagát már készítjük, az idei témát még nem áruljuk el, tavasszal tesszük közzé a versenykiírást. Táborunk partnere a Magyar Olvasástársaság, amelynek elnöke Gombos Péter kaposvári egyetemi tanár, a kortárs gyermek- és ifjúsági irodalom kutatója, rendszerint írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, zenészeket hívunk vendégelőadónak. S ha már táborok: idén nyáron ismét Csernáton lesz a pécsi Míves Mag Műhellyel közösen szervezett KaPoCs helyszíne. A közel fél évszázados alkotótáborok hagyományát is töretlenül visszük tovább, tavasztól őszig zsong az udvar, mindig vannak csoportok vagy egyéni alkotók, akik Haszmann Gabriellával bútorfestést tanulnak, vagy a faragómesterek irányításával a fafaragás csínját-bínját lesik el. A Művészeti Népiskola három éve ismét Csernátonba helyezte fafaragóképzését, a múzeum munkatársa, Haszmann László okleveles fafaragó tanfolyamot tart az érdeklődőknek. Idén is otthont adunk az óvónők által szervezett kézművestábornak, s Damokos Csaba képzőművész szervezésében dizájntábor színesíti programunkat. – Gyakran szerveznek könyvbemutatókat, koncerteket. Idén mire számíthatunk? – Főként a téli-tavaszi időszakban összpontosítunk a könyvbemutatókra, ezek sorát elsőként már január 20-án, szerdán Pozsony Ferenc Háromszéki ünnepek című könyvének bemutatójával nyitjuk meg. Ezt február 2-án szintén néprajzi témájú könyvbemutató követi: Balázs Lajos Menj ki, én lelkem, a testből című könyvének előadással egybekötött bemutatója. Irodalomban sem lesz hiány, Fekete Vince új kötetét, Magyari Lajos posztumusz megjelent gyűjteményes kötetét mindenképp népszerűsítjük. A hangversenyekről is elkezdődött az egyeztetés. Idén is szeretnénk megszervezni a Bod Péter Megyei Könyvtárral közösen a már hagyománnyá vált Sebő Együttes, Jordán Tamás színművész és Fűzfa Balázs irodalomtörténész előadását. Három tárlatot tervezünk, ugyanakkor az első világháborús kiállításunkat is bővítjük idén az 1916-os eseményekre fókuszálva. Ezenkívül ezer és egy munka vár ránk, a tárgyak rendszerezésétől a karbantartásukig, restaurálásukig. Az anyaintézmény, valamint a fenntartó támogatásával nekifoghatunk gépszíneink felújításának Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 25.Értékmentés csikorgó ajtók nélkül (Beszélgetés Haszmann Pállal, a csernátoni Haszmann Pál Múzeum nyugalmazott igazgatójával)Kiegyenesedni, elfelejteni az évszázados szereptévesztést, úgy segíteni a fiatalokat értékmentő érdeklődésük kibontakoztatásában, hogy közben ne érezzék tolakodásnak: többek között ezekről a témákról beszélgettünk Haszmann Pállal, a csernátoni tájmúzeum nyugalmazott igazgatójával. – Naponta több látogatói csoportnak mesél erről a múzeumról. Emlékszik még az első tárlatvezetésére? – Könnyű erre válaszolnom, s nem csak azért, mert a kor előrehaladtával élénkebben emlékszünk a korábbi múlt történéseire, mint a tegnapiakra. Ami 1973 februárjában megesett, az a múzeum, a népfőiskola és a Bod Péter Közművelődési Egyesület alapítására összesereglett rengeteg ember fogadását jelenti, de azt is, hogy drága emlékezetű szüleim úgy hajítottak a mély vízbe bennünket Jóska és Lajos testvéremmel együtt, hogy csak úgy csobbantunk. A múzeumi anyag rendezése, a nyitásra való készülődés során egyre több munkát terheltek ránk. Sok jó ember lesz itt, fiaim, mondta édesapám, s bár sokan lesznek az adományozók közül is, valamennyi kiállított tárgyról el kell mondani, mi mire való. A gyűjtés során is jelentős tárgyismeretünk alakult ki, mi pedig akkor sodródtunk a néppel, ők kérdeztek, mi igyekeztünk válaszolni, de a kérdésekből is tanulni. Persze évekbe telt, míg kicsiszolódott a mondandónk, amelyet aztán az egyes látogató csoportok összetételére, érdeklődésére alakítunk. – Mindig egyértelmű volt, hogy önök, fiúk a szülők örökségét viszik majd tovább? – Egy családban jelentős mértékben meghatározó a szülői minta. Sokszor nélkülözés közepette, de mindig hivatástudattal élő értelmiségi családnak számítottunk. Nem él bennem olyan emlék, hogy bármikor is szívesebben mentem volna futballozni, amikor édesapám éppen elcipelt bennünket egy házépítéshez, ahol az alap kiásásánál régi cserépdarabok kerültek elő. Sikerélménynek számított, ha letisztíthattuk, hazavihettük, megmenthettük őket. Édesapámat minden érdekelte, s ezt az érdeklődést igyekezett átadni nekünk, azokat a gyökereket, amelyekbe bele lehet kapaszkodni, amelyek nélkül nem lehet élni. De megtanított a ház körül szükséges eszközök elkészítésére is, a kézügyességet pedig bizonyára a génjeinkben hoztuk magunkkal. – Azért vesszőseprűt kötni talán ma már nem annyira fontos... – A készségek, a szépérzék fejlesztése viszont minden gyerek esetében elsődleges. A népfőiskolánkon is az ízlésvilág formálása az egyik legfontosabb feladatunk, illetve hogy megtanítsuk dolgozni a hallgatóinkat. Súlyos elmaradásaink vannak, mivel időközben több egyszemű ördögöt is adtunk a gyermekeink kezébe a televíziótól a táblagépig. Tisztában vagyok, hogy a mai felgyorsult világban már nélkülözhetetlenek ezek az eszközök, de végtelenül elszomorodom, amikor két egymás mellett ülő gyermeket látok, amint egymásról szinte tudomást sem véve matatják a telefonjukat. Édeském, vedd észre, milyen gyönyörű világ vesz körül, igyekszem mondani nekik ilyenkor. – A csernátoni múzeum udvarán kiállított mezőgazdasági gépek láttán a környék gazdálkodási története aligha maradhat ki az ismertetésből. A műszaki jellegű ismertetés viszont legfeljebb rétegérdeklődést képes kielégíteni. – Nyilván, ezért aztán magyarságtörténetbe, településtörténetbe oltott meséket mondok a gépeinkről. Mivel a környék mezőgazdasági múltját még mindig nem dolgozták fel a maga teljességében, roppant fontos, hogy az érdeklődő egyfajta képet kapjon a kiegyezést követő magyar mezőgazdaság és gépgyártás fejlődéséről. A tévhitekkel ellentétben a mai elcsatolt területekre csekély késéssel jutottak el a fejlesztések eredményei, korántsem volt ez elmaradott vidék. S itt máris kapaszkodhatok Végh Antal székely ezermester példájába, hiszen a Végh-féle eke gyakorlatilag forradalmasította a környék mezőgazdaságát. – Merre vezetnek az értékmentés útjai, hiszen a felfedezendő, beüzemelendő mezőgépek száma véges. Hogy néz ki ennek a gyűjteménynek a holnapja, holnaputánja? – Mindazt, amit sikerült összegyűjteni, meg kell „vallatni”, ahogy illik, alaposan, s amit magukról „mesélnek”, papírra kell vetni. A régi jó gépészmesterek sorra hagynak itt bennünket, viszik magukkal azt a hatalmas szakmai tudást. Őket is faggatni kell, adatolni, mert utánuk már nem lesz, aki elmondja. És ne feledjük, hogy hasonló felelőtlenséggel hordjuk el a székely épített örökséget, akárcsak az erdőinket. Pusztul a székely falukép, a hagyományos háztípus, a gazdasági épületekkel roppant tudatosan berendezett székely porta. Lebontjuk az utolsó 19. századi épületet, ahogy a 19. században lebontották a 17. századit, hiába, mindig is így ment ebben a világban. A mai ember igényeinek megfelelően felhúzott épületekbe azonban be kellene lopni egy keveset a múltból, újrafesteni a régi festett bútorokat, legalább egy szobában ilyen környezetet teremteni. Nem kell minden háznak múzeumnak lennie, életszerűtlen is volna, de egy kis múltőrzéssel értékmentést hajtunk végre tárgyi és lelki értelemben egyaránt. Nem beszélve a kultúránk jelképi világa újratanulásának fontosságáról. – Egy nemzet nagyságát hajlamosak vagyunk a pillanatnyi gazdasági-politikai ereje függvényében megítélni. A dicső múltról árulkodó csernátoni gyűjtemény képes lehet e szemlélet visszaszorítására? – Mi minden erőnkkel ezen vagyunk. Igyekszünk múzeumpedagógiai módszerekkel, írótalálkozókkal életet vinni a múzeumba, a látogatóknak pedig soha nem mulasztom el elmondani: egy nemzet értékét mindig az szabja meg, hogy mit tett le a világ asztalára. S e tekintetben nekünk minden okunk és alapunk megvan, hogy végre kiegyenesedjünk. – Hordoz magában olyan fájdalmat, amelyet egy-egy elmulasztott alkalom, kudarcos beszerzési kísérlet, rosszul elvégzett restaurálás okozott? – Több évtizedes gyűjtési tevékenységünk alatt bizony előfordultak esetek, amelyekből tanulnunk kellett volna. Hogy azt a gépet, azt a tárgyat akkor kellett volna elhoznunk, nem pedig egy hét múlva. Akkor talán áthághatatlannak tűnhetett a pillanatnyi akadály, de így, utólag nem tudom felmenteni magam. Egy néni például rengeteg régi, a férje után maradt dokumentumot ajánlott fel a múzeumnak, de azt mondta, menjek egy hét múlva utána, mert még bele akar nézni egyikbe-másikba. Elhanyagoltam, később mentem, s a néni közben eltüzelte a papírok egy részét. Friss élmény: az egyik Brassó megyei településen egy Hoffer robbanómotort ajánlottak eladásra, de olyan árat kértek érte, ami meghaladja az eszközvásárlásra rendelkezésre álló keretet. Igyekeztem meggyőzni, gondoljon bele, az apja, a nagyapja örökségét, emlékét akarja minél több aprópénzre váltani, a család hajdani iparkodását, takarékosságát, hogy legyen a gazdaságban egy erőgép, amely megkönnyíti a munkát. Nem sok sikerrel. Persze akadt boldogabb végkifejlet is. Csíkban egy cséplőszekrény esetében a tulajdonos kezdetben azt mondta, inkább az ócskavasba dobja, mintsem az ajánlott pénzért ideadja. Jöjjön csak ide, mondtam, olvassa el, mit ír itt a kerékagyon: Magyar Királyi Államvasutak Gépgyára, Budapest. Ezt maga össze tudná vágni? Hát ezt nem, mondta. A cséplőgép ma itt van az udvaron. – Hogyan készülnek a csernátoni skanzenben Trianon közelgő százéves évfordulójára? – Mindenekelőtt a tudatosítás szándékával és felelősségével, hogy milyen máig ható gazdasági és társadalmi következményekkel járt az impériumváltás. Mert máig gyűrűznek azok a korlátozások, félelmek, amelyeket a magyarság tudatába ültetett az a diktátum. A gúzsba kötött gondolatok mindenre kihatnak. Azóta is állandó szereptévesztésben élünk: nekünk nem könyöradományként kellene kezelnünk az önrendelkezést, hanem valami olyannak, ami jár, s amit azoknak kellene biztosítaniuk, akik annak idején vállalást tettek rá. A trianoni évfordulóra való megemlékezés előkészítése folyamatosan zajlik, még megtekinthető az első világháborús kiállításunk, amelynek alapanyagát már édesapám biztosította azzal, hogy összegyűjtötte a faluból, a környékről háborúba ment katonák, családjaik levelezését, tárgyi emlékeit. Ezt készülünk gazdagítani azokkal az elemekkel, amelyeket a háború későbbi évei „szállítottak”: a román betörés, a fokozódó nyomorúság. Terveink szerint ebben a ritmusban érkezünk majd el Trianonhoz. – A közelmúlt, a szocializmus éveinek kutatásában osztanak-e maguknak szerepet? – Egyértelműen, korábban is sokszor hangoztattam, hogy például a kollektív gazdaságok irattárát nem elpusztítani kell, hanem megőrizni, hiszen ezek alapján lehet rekonstruálni ezt a kort. Mindezek feldolgozását pedig közérthető időszakos tematikus kiállítások keretében kell bemutatni, hogy a mai fiatal se unja meg. Aki pedig a mai fiatalok érdektelenségére panaszkodik, annak azt üzenem: olyanok, amilyeneknek mi neveltük őket. Csak magunkon kérhetjük számon, hogy milyen útravalóval engedtük ki őket a kapun. És ma is rajtunk múlik, mivel mennek ki a múzeum udvaráról. Segíteni kell őket megnyílni, kitárulkozni, vigyázva, hogy a kitáruló ajtó ne csikorogjon. HASZMANN PÁL Népművész, helytörténész, Alsócsernátonban született 1942. augusztus 12-én. A múzeumalapító id. Haszmann Pál fia. Mezőgazdasági középiskolát Kézdivásárhelyen, líceumot Szászrégenben végzett. Előbb mezőgazdasági technikus Kőhalomban, Szászrégenben, 1971-től a kézdivásárhelyi múzeum alkalmazottja, 1973-tól 2015-ig a Sepsiszentgyörgyi Megyei Múzeum részlegeként működő Csernátoni Tájmúzeum, majd Haszmann Pál Múzeum vezetője volt, utódja lánya, Dimény-Haszmann Orsolya. Könyvtártörténeti, néprajzi, településtörténeti adatközlései, a sepsiszentgyörgyi textilgyár csernátoni bedolgozóiról írt értekezése, jelképmegfejtései a Művelődés, Aluta, Fórum, Korunk hasábjain jelentek meg. Díjak, kitüntetések: EMKE-díj, Bartók Béla Emlékdíj, Orbán Balázs-díj, Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje, Ezüstfenyő díj. Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. április 29.Mesék és drámák (Gyermekszínjátszó találkozó)Tizenegyedik alkalommal szervezték meg az országos gyermekszínjátszó találkozót a héten Sepsiszentgyörgyön, s bár a vakáció miatt a szokásosnál jóval kevesebben voltak a színpadon és a teremben is, a bemutatott produkciók színvonalából, a rendezvény hangulatából ez semmit sem von le. Az első napon – csütörtökön – a kisebbek, az I–IV. osztályosok léptek fel, összesen nyolc csapat, és ezek közül csak az egyik érkezett más megyéből: a már évek óta visszajáró régeni Petru Maior Líceumé, akik dicsérettel tértek haza; a Kerek tallér népmesét játszották el. Ugyancsak dicséretet kapott a székelyszáldobosi iskola A főtt borsó történetével, valamint a házigazda Váradi József-iskola Az ördög három arany hajszáláért. Harmadik díjjal a csernátoni Végh Antal-iskola gyermekszínjátszóit jutalmazták Kacor király megelevenítéséért, második helyezést két kézdivásárhelyi iskola, a Molnár Józsiás és a Nagy Mózes csapatai értek el, előbbi a Költői verseny a négyszögletű kerek erdőben, utóbbi A tizenkét csóka produkcióval. Az első díjat a baróti Gyermekek Palotája nyerte el A tök és a csikó meséjének színrevitelével. A díjkiosztás előtt, amíg a zsűri izzadt, a Kicsi óriások tehetségkutató győztese, Zöldi Lara hatodikos sepsiszentgyörgyi diák énekelt társainak, Benkő Éva pedig mesével és játékkal foglalta le a gyermekeket. A második nap – pénteken – az V–VIII. osztályos csapatoké volt a színpad, ezek közül csak a lemhényi Bem József-iskola képviselte Háromszéket, és ezért részvételi díjat kapott A szegény ember három fogával. Dicséretre érdemesítették a régeni Petru Maior Líceum gimnazistáit Vadas László Pótvizsga című darabjának előadásáért, harmadik díjat azonban nem osztottak. Második helyen az etédi Jósika Miklós-iskola diákjai végeztek Arany János Ágnes asszony című balladájával, első a kőrispataki általános iskola Hová lettél kamaszkor? című produkciója (fotó) lett. Érdekesség, hogy mindkét Hargita megyei faluban ugyanaz a pedagógus, Kiss-Márton Rozália tanárnő a színjátszók vezetője. A rangsorolást héttagú zsűri végezte: Prezsmer Boglárka dramaturg, Nagy-Lázár József bábszínész, Ambrus Ágnes tanárnő, Szőcs Imola és Bokros Attila tanfelügyelő, valamint Berde Éva tanítónő (csütörtökön), illetve Incze Melinda tanárnő (pénteken). A díjkiosztás mellett hagyományosan szakmai kiértékelést is tartottak, és ennek van is keletje, a visszatérő csapatokon, irányítóikon látszik, hogy jobban felkészültek – közölte a találkozót szervező Péter Kinga tanítónő, aki azt is elmondta: jó volt szétválasztani a különböző korcsoportokat, mert egész más a hangulat: a kicsik még mesevilágban élnek, ahol minden lehetséges, a jó elnyeri jutalmát, a rossz a büntetését, a nagyobbak pedig már igazi drámákat adnak elő, esetenként megrázó hitelességgel. Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-19
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
